Gordon Northcott: gyilkosságok a Wineville-i csirketelepen
1928 szeptemberének elején egy fiatal saskatchewani nő, Jessie Clark, levelet írt az amerikai konzulátusnak. Aggódott öccséért, Sanford Clarkért, aki két évvel korábban Kaliforniába utazott dolgozni nagybátyjához, és akinek levelei egyre furcsábbak, egyre visszafogottabbak lettek. A konzulátus továbbította az ügyet a Riverside County Sheriff’s Office-nak, ahol az ügynök kiküldte egyik nyomozóját a Wineville közelében fekvő csirkefarmhoz. Amit ott talált, az nemcsak egy aggódó nővér ösztönérzésének igazolása volt: a farmon élő tizenöt éves fiú összezavarodott, remegő pillantással fogadta a rendőröket, és amikor kettesben maradtak, végre kimondta azt, amitől hónapokig nem tudott szabadulni. Három fiút ölt meg a farmra látogató Gordon Stewart Northcott – az ő szeme láttára. A bokrok közé ásott csontmaradványok, a mészégetés nyomai és az üres ruhazsákok mind ott vártak, hogy valaki végre rákérdezzen[1].
Gordon Stewart Northcott, a Wineville-i csirketelep gyilkosa – az 1928-as elfogásakor készült felvételek egyike.
Gyermekkor egy kaotikus és titkokra épített családban
Gordon Stewart Northcott 1906. november 9-én született Bladworthban, Saskatchewan tartományban, Kanadában. A születési anyakönyvi kivonat szerint apja Cyrus George Northcott, anyja Sarah Louise Northcott volt – ám a valóságos rokonsági viszonyok ennél sokkal zavarosabbak voltak. Sarah az ítélethirdetés után maga állította, hogy valójában Gordon nagyanyja, nem anyja – és hogy Gordon igazi édesanyja a saját lányuk, Winifred volt, Cyrus vérfertőző kapcsolatából. Ezt az állítást soha nem igazolták; Sarah a tárgyaláson több egymásnak ellentmondó verziót is előadott, köztük azt is, hogy Gordon egy angol nemes törvénytelen fia. A Northcott-háztartásban senki nem mondta ki nyíltan, ki kicsoda. Ez a korai bizonytalanság – hogy ki az, aki gondoskodik, ki az igazi szülő, ki miért van jelen – egy olyan nevelkedési közeget teremtett, amelynek alapkövei a titkolózás és a szerepek elmosódása voltak[2].
A bírósági iratok és a pszichiátriai vizsgálati anyagok alapján Cyrus Northcott – legyen ő apa vagy nagyapa – a kisgyermek Gordont szexuálisan molesztálta. Ez az állítás soha nem kapott önálló jogi vizsgálatot, mivel az ügy középpontjába Gordon tettei kerültek, nem az ő korábbi áldozati státusza; a nyomozók és az ügyészség sem tartotta prioritásnak, hogy az elkövető korábbi traumáit feltárják. De a bírósági aktákban fennmaradt utalások és a töredékes visszaemlékezések egységesen arra mutatnak, hogy Gordon a legkorábbi éveitől fogva egy bántalmazó és határmosó felnőtt közelében nőtt fel, aki hatalmát a test felett gyakorolta. Az iskolában Gordon visszahúzódónak, nehezen kezelhetőnek bizonyult; a kortársakkal való kapcsolatai sorra félresikerültek; a tanárok alkalmatlannak találták a csoportos feladatokra. Nem a tehetség hiányzott belőle – hanem az a fajta biztonságtudat, amelyre egy egészséges kötődés épülhet[2].
A húszas évek elején a Northcott-família átköltözött Kanadából Los Angelesbe. Gordon kamaszkorának végét itt töltötte, de a város dinamizmusa nem ért el hozzá. 1926-ban rávette apját, hogy vásároljon telket Wineville közelében, Riverside Countyban – az Inland Empire félreeső, ritkán lakott peremvidékén, ahol a szomszédok nem láttak rá egymásra, és ahol a poros bekötőutakon csak ritkán járt hatóság. Cyrus, aki az építőiparban dolgozott, részt vett a ház és a csirkeólak felépítésében, és időnként ő is a farmon tartózkodott. Az állandó lakók Gordon, Sarah és Sanford Clark voltak[1].
A Wineville-i csirketelep
A farm egyszerű volt: csirkeólak, egy főépület, egy istálló, körülöttük nyílt területek, amelyeket fás bokros növényzet szegélyezett. Northcott tojást és baromfit értékesített a környékre, és a helybéliek nem gyanakodtak – visszahúzódó, fiatal farmert ismertek meg benne, aki Sarah-t az anyjának mutatta be, és aki nemigen érintkezett a szomszédokkal. Sarah Louise maga is a telepen élt, és a házvezetői és főzési feladatokat végezte. A csirkeólak hátsó részei elzártak voltak; az épületekbe való bejárás nem volt szabad kívülállók számára. Rajtuk kívül csak egy személy élt a farmon: az a fiatal fiú, akit Gordon Kanadából hozott magával[1].
Sanford Clark 1913-ban született Saskatchewanban, és Gordon valamelyik rokoni kapcsolata révén – a pontos fokozat a kaotikus Northcott-famílián belül bizonytalan – tizenhárom évesen, 1926-ban érkezett Kaliforniába. A szülők beleegyeztek: egy rokonhoz menni dolgozni a mezőgazdaságban nem számított veszélyes döntésnek a kor viszonyai között. De Sanfordot nem munkavégzés várta – legalábbis nem az, amelybe szülei beleegyeztek. Northcott szinte azonnal szexuálisan bántalmazni kezdte a fiút, és azzal tartotta félelemben, hogy ha szól, senki nem fog hinni neki, és rosszabb dolgok is következhetnek. Sanford három éven át nem szólt. Ebben az időszakban lett kényszertanúja annak, amit Gordon más fiúkkal tett[2].
Az áldozatok
Az ismeretlen fiú
Az első azonosított áldozat személyazonossága máig tisztázatlan. A nyomozati iratok és Sanford Clark tanúvallomásai alapján 1927 körül egy fiatal, spanyolul beszélő gyereket – feltehetően mexikói bevándorló gyermekét – hozott Northcott a telekre. A fiú maradványainak töredékeit 1928-ban, a helyszíni szemle során találták meg a farm területén; az azonosítás a hiányos bevándorlási nyilvántartások, a gyerek valószínűleg dokumentálatlan tartózkodása és a maradványok állapota miatt meghiúsult. A neve, a kora, a szülei – mindez elveszett. Ez az ismeretlen fiú jelképezi azt a tágabb valóságot, amelyre a nyomozás is rávilágított: azok az áldozatok, akiket senki nem keresett, akikről nem volt nyilvántartás, szinte biztosan sosem kerülnek azonosításra. Northcott maga különböző alkalmakkor különböző számokat mondott – egyszer két-három, egyszer akár húsz áldozatot említett –, és az egymásnak ellentmondó vallomások mögül soha nem sikerült biztos számot kiolvasni[1].
Lewis és Nelson Winslow
Lewis Winslow tizenhárom éves volt, öccse, Nelson tíz-tizenegy, amikor 1928 május végén mindkét fiú eltűnt a Los Angeles-i Pasadena környékéről. Szüleik, Roland és Mabel Winslow, az első napokban szökésre gyanakodtak – kamasz fiúk eltűnése nem volt ritkaság a korszakban, és a rendőrség sem kezelte azonnal emberrablásként. Lewis a helyi iskolában labdarúgóként volt ismert, és a szomszédok olyan típusnak írták le, aki mindig kész segíteni, ha kérték. Nelson csendesebb volt, bátyjának árnyékában élő kisfiú, akiről az édesanyja azt mondta, hogy az apjával szeretett a legtöbb időt tölteni, és ha a kertben dolgozni látta, mindig kiment mellé[3].
Lewis (balra) és Nelson Winslow – a Los Angeles Public Library gyűjteményéből.
Northcott valószínűleg Los Angelesben, az utcán szólította meg a fiúkat: munkáról, pénzről, rövid kirándulásról – az 1920-as évek vidéki Kaliforniájában egy jól öltözött, barátságos felnőtt ajánlata nem tűnt feltétlenül fenyegetőnek két fiúnak, akik egymás társaságában utaztak. A farm felé vezető úton Northcott viselkedése megváltozott. Sanford Clark a tárgyalóteremben nem ment bele a részletekbe arról, mi történt a két fiúval – csak annyit mondott, hogy néhány napnál nem maradtak tovább. A Wineville-i telken talált csontmaradványok nem mind kerültek teljes biztonsággal azonosításra, de az időbeli egybeesés, a helyszín és a körülmények alapján a nyomozás Lewis és Nelson Winslow halálát Northcotthoz kötötte[1].
Roland és Mabel Winslow hónapokon át kereste a fiúkat – plakátokat ragasztottak, újsághirdetéseket adtak fel, többször keresték meg a rendőrséget. A Northcott-ügy 1928-as nyilvánosságra kerüléséig semmit nem tudtak. A bírósági tárgyaláson Roland Winslow arról számolt be, hogy nem tudott aludni, mióta megtudta, mi történt – és hogy abbahagyta a kertészkedést, mert Nelson kedvenc helye volt a kert, és a szerszámokat nézve nem bírt nem gondolni rá.
Walter Collins
Walter Collins kilenc éves volt, amikor 1928. március 10-én eltűnt a Los Angeles-i Gramercy Place közelében. Édesanyja, Christine Collins, a Los Angeles-i telefontársaságnál dolgozott – egyedülálló anya volt, mert férje, Walter Anson (aki a Collins nevet vette fel), 1923 óta a Folsom állami börtönben ült fegyveres rablásért. Walter eltűnésének hírére az apa azt gyanította, hogy egy korábbi rab rabolta el a fiát bosszúból – ő maga volt az, aki a börtön étkezőjében jelentette a rabok szabályszegéseit. Walter dús szőke hajú, mosolygós fiú volt; Christine késő délutánig várta, este bejelentette a rendőrségen az eltűnést. A Los Angeles-i rendőrség (LAPD) az első napokban nem foglalkozott érdemben az üggyel – a gyermekek eltűnése akkoriban 24 óra elteltéig hivatalosan sem minősült prioritásnak[3].
Walter James Collins – a Los Angeles Public Library gyűjteményéből.
Walter Collins esetét az teszi különlegessé, ami öt hónappal az eltűnése után következett. Az LAPD, amelyet egyre élesebb kritika ért az ügy elhanyagolása és az általános korrupció miatt, 1928 augusztusában egy másik fiút hozott vissza Christine-nek, és azt állította, hogy megtalálták Waltert. Christine azonnal tudta, hogy ez a fiú nem az övé – az arc más volt, a magasság más, a fogak mások, a testalkat más. A rendőrség ragaszkodott az álláspontjához: azt mondták, a trauma és az anyai érzelmek zavarják meg az ítélőképességét, és a rendőrkapitány, J.J. Jones azt ajánlotta, hogy fogadja be a fiút, és „próbálja ki” – talán majd ráismer. Christine nem volt hajlandó. Amikor a nyomás alatt sem tört meg, Jones kapitány beutaltatta egy pszichiátriai osztályra, ahol heteken át tartották fogva, azzal az indokkal, hogy nem tud megfelelően gondolkodni[3].
A hamis fiú végül maga is bevallotta az igazságot: Arthur Hutchins Jr. volt, egy Illinois-i szökevény, aki anyja után vágyakozva adta ki magát Walternek. Christine-t kiengedték a kórházból, és a botrány nyilvánosságra kerülése után Gustav Briegleb református lelkész mellette állt ki, aki a szószékéről az LAPD korrupciója ellen prédikált. A Northcott-ügy és Walter Collins ügye végül az 1928 őszi nyomozás során összekapcsolódott: Sanford Clark vallomásából kiderült, hogy Walter Collins valószínűleg a Wineville-i farmon halt meg. Sarah Louise Northcott később beismerte, hogy saját kezűleg végzett a kisfiúval – ám hogy ez a vallomás teljes egészében igaz volt-e, vagy részben stratégiai döntés Gordon megmentésére, sosem tisztázódott teljesen. Walter teste soha nem került teljes biztonsággal azonosításra. Christine Collins haláláig nem zárta ki, hogy fia valahol él – ezt a reményt nem tudta és nem akarta feladni[1][3].
A leleplezés: egy nővér levele és az első helyszíni szemle
A fordulat 1928 nyarán érkezett, Kanadából. Jessie Clark – Sanford nővére – egyre aggasztóbbnak találta öccse leveleit: ritkábbak lettek, és minden sor mintha távolságtartóan lett volna megformálva. Jessie megkereste a kanadai hatóságokat, akik az Egyesült Államok konzulátusán keresztül jeleztek a Riverside County Sheriff’s Office-nak. A nyomozó 1928 szeptemberében ment ki a Wineville-i farmhoz.
Az első látogató nem Northcottot találta – ő éppen máshol járt. Sanford volt a farmon, és a nyomozó rögtön észrevette, hogy a fiú szorongó és merev. Amikor kettesben maradtak és a nyomozó biztosította róla, hogy nem kell félnie, Sanford elkezdte elmesélni, amit látott. A vallomás alapján azonnali helyszíni szemlét rendeltek el. A farm vizsgálata több napig tartott: emberi csontmaradványokat találtak részlegesen elásva és részlegesen elégetett állapotban, mészégetés nyomait azonosították a területen, a csirkeólban vért mutattak ki. A nyomozók megértették, hogy nem egyszerű eltűnési ügyről van szó. Azonnal körözést adtak ki Gordon Stewart Northcott ellen[2].
A Wineville-i farm, amelynek csirkeóljai és elzárt területei mögött a nyomozók 1928 szeptemberében emberi maradványokat találtak.
Az ügy terjedelme és a körülmények gyorsan kiterjedt sajtóvisszhangot keltettek. Az 1920-as évek Amerikájában a szenzációs bűneseteket – főleg ha gyermekek is érintve voltak – napokon belül felkapta a közvélemény, és az újságok egymással versengve szórták az első oldalas híreket. A Wineville-i csirketelep neve hamarosan egész Kaliforniában ismert lett.
A menekülés és az elfogás Brit Kolumbiában
Northcott, aki a nyomozó látogatásának hírét valahonnan megtudta, Sarah Louise-zal együtt észak felé menekült Kanada irányába. A kanadai hatóságok értesítést kaptak, és nem sokkal azután, hogy átlépték a határt, a brit-kolumbiai Vernon közelében elfogták őket. Northcott nem tanúsított ellenállást; csendesen engedte magát megbilincselni. Az amerikai hatóságok kiadatási kérelme gyorsan teljesült, és 1928 decemberére már a Riverside County fogdájában ült, ahol az ügyészség a vádiratot készítette[2].
A farm jogi tulajdonosa Cyrus George Northcott volt – ő vette meg a telket, és részt vett az építkezésben is. A helyszíni szemle után a rendőrség kihallgatta; tagadta, hogy tudott volna bármiről, és bizonyíték hiányában elengedték. Vádat soha nem emeltek ellene.
Sarah Louise Northcott Kanadában tett részleges beismerő vallomást. Beismerte, hogy megölte Walter Collinst – a vallomást részben stratégiai megfontolásból tette: ha ő vállal magára egy gyilkosságot, Gordon esetleg elkerülheti a halálos ítéletet. Kanadában 1928-ban nem volt halálbüntetés, így a kiadatásról külön tárgyalni kellett. Végül Sarah is átkerült Riverside Countyba, ahol az ügyészség külön eljárást indított ellene[1].
A tárgyalás: káosz és következetlenség
Gordon Northcott bírósági tárgyalása 1928 végén és 1929 elején zajlott Riverside Countyban, és minden tekintetben rendkívüli volt. Northcott az eljárás során többször leváltotta ügyvédjeit, majd saját magát próbálta képviselni – egy jogi ismeretek nélküli, ám narratívát irányítani próbáló vádlott vergődéseként. Olykor részleges beismeréseket tett, máskor mindent visszavont; egyes vallomásokban két-három áldozatot, máshol akár húszat említett; az egyikben azt mondta, Sanford Clark hazudik, a másikban azt, hogy Sanford segített. A következetlenség egyrészt a védekezési stratégia hiányát tükrözte, másrészt azt a mélyen kaotikus személyiséget, amelynek a tárgyalóterem éppen a legnagyobb nyomás alatt volt kénytelen megmutatkozni[2].
Az ügyészség három gyilkosság miatt emelt vádat: Lewis Winslow, Nelson Winslow és az ismeretlen, feltételezhetően mexikói fiú esetében. A legfontosabb tanú Sanford Clark volt, a tizenöt éves fiú, aki a vádlottal szemben ülve elmondta, mit látott. Félelmét, kettős kiszolgáltatottságát – egyszerre volt áldozat és tanú – a bíróság és a jelenlévő sajtó is nyilvánvalóan érzékelte. Sanford Clark vallomása nélkül a per nem lett volna az, ami lett: a fizikai bizonyítékok töredékesek voltak, a maradványok részlegesen megsemmisítve; a fiú szavai összekötötték az emlékmorzsákat[2].
A Riverside County Courthouse – itt zajlott Northcott tárgyalása 1928 végén és 1929 elején.
Az esküdtszék rövid tanácskozás után bűnösnek mondta ki Northcottot mindhárom gyilkosságban. A halálos ítélet kimondása következett. Northcott az ítélet hallatán nem omlott össze a tárgyalóteremben – a tanúk szerint inkább megmerevedett, mintha nem értette volna teljesen, mit jelent az, amit hallott.
Sarah Louise Northcott ítélete és szabadulása
Sarah Louise Northcott 1928. december 31-én vallotta be bűnösségét a Walter Collins megölésére vonatkozó vádpontban. Fotó: Herald-Examiner / Los Angeles Public Library.
Sarah Louise Northcott külön tárgyaláson életfogytiglani börtönbüntetést kapott Walter Collins megöléséért. A büntetés súlyáról szólva az ügyészség utalt arra, hogy Sarah szerepe nem merült ki a passzív jelenlétben – a vallomások alapján aktív résztvevő volt legalább egy esetben. Hogy pontosan mit tett és mit nem, sosem derült ki teljes biztonsággal: a Northcott-féle ellentmondó beismerések a saját anyja szerepét is hol kiemelték, hol tagadták[1].
A börtönben Sarah példás fogoly lett. 1940-ben, tizenkét év után feltételesen szabadlábra helyezték, azzal az indokkal, hogy halálos beteg. Ez nem igazolódott: Sarah még négy évig élt, és 1944-ben természetes halállal halt meg saját otthonában. Christine Collins és mások, akik évekig figyelemmel kísérték az ügyet, felháborodással fogadták a hírt – az az asszony, aki beismerte egy kilencéves kisfiú megölését, idős korában, szabad emberként halt meg[1].
A bitófa előtt: Northcott kivégzése
Gordon Stewart Northcottot 1930. október 2-án akasztották fel a San Quentin-i börtönben. Huszonhárom éves volt. A kivégzés körülményei önmagukban is bejárták a napilapokat: Northcott a bitófa előtt teljesen összeomlott. A börtönőrök tanúvallomásai szerint sírni kezdett, haladékot kért, imádkozni akart, az anyját kérte. Fizikailag képtelen volt saját lábán felmenni az emelvényre – részben fel kellett segíteni. A börtönpap, aki az utolsó órákat mellette töltötte, azt jegyezte fel, hogy Northcott nem azt mondta, ártatlan – inkább azt, hogy nem akart meghalni[2].
A korabeli sajtó kevés szimpátiával írt ezekről a pillanatokról. Az ember, aki hidegvérrel ölt gyerekeket, és aki a bírósági tárgyaláson hónapokon át narratívát próbált irányítani és felelősséget hárítani, a bitófa előtt teljesen széthullott – ezt a közvélemény gyávaságként értékelte. Mások azt emelték ki, hogy a végső pillanatban megjelent valami, ami a tárgyalóteremben nem volt: a tetteivel való szembenézés. Hogy ez megbánás volt-e vagy csupán a meghalástól való rettegés, az az utolsó perceit látók számára sem volt egyértelmű[2].
A Changeling-botrány: Christine Collins küzdelme az igazságért
Christine Collins, akinek szavát az LAPD pszichiátriai beutalóval próbálta érvényteleníteni – fotó körülbelül 1928-ból.
Christine Collins ügye – amelyet az LAPD kísérelt meg eltussolni – az 1920-as évek Amerikájának egyik legemlékezetesebb intézményi visszaélésévé vált, és önállóan is megáll, nemcsak a Northcott-bűncselekmények melléktörténeteként. Miután az LAPD 1928 augusztusában visszahozta az idegen fiút, és Christine nem volt hajlandó beismerni, hogy az a fia, Jones kapitány az egyetlen eszközt alkalmazta, amellyel egy anya szavát érvényteleníthette: a pszichiátriai beutalót. Az 1920-as évek Amerikájában a „mentális zavart” szenvedő nő diagnózisa hatásosan hallgattatta el azokat, akik nem illeszkedtek az elváráshoz. Christine heteket töltött az intézetben, ahol nem kapott tárgyalási lehetőséget, és ahol az orvosok az LAPD definíciója alapján vizsgálták[3].
A fordulat részben Gustav Briegleb református lelkész beavatkozásával következett be, aki nemcsak a pulpitusáról szólt az LAPD korrupciójáról, hanem jogi és sajtókapcsolatokat is mozgósított Christine mellett. Lois Conover, az intézet egyik munkatársa, a bíróságon azt tanúsította, hogy Christine mentális állapota ép. Az Arthur Hutchins Jr. által bevallott valóság – hogy ő sosem volt Walter Collins – nyilvánvalóvá tette, hogy az LAPD egy anya gyászának közepette politikai célból hazudott. Christine-t kiengedték, és az ügyészség eljárást indított Jones kapitány ellen[3].
A per eredményeként Jones kapitányt felfüggesztették; más LAPD-tisztek ellen is fegyelmi vizsgálat indult. Christine Collins kártérítési pert nyert az LAPD ellen, és a határozat jogerőre emelkedett. Az a tény, hogy Walter testét sosem azonosították be teljesen, azt jelentette, hogy Christine soha nem kapott lezárást a szó valódi értelmében – csak formális igazságszolgáltatást – a fia hiányát semmi sem pótolhatta. Egyes visszaemlékezések szerint haláláig bízott abban, hogy Walter esetleg él valahol – a fia halálát sosem tudta véglegesen elfogadni[3].
Wineville megtagadja a nevét
A per lezárultával a Wineville névhez elválaszthatatlanul hozzátapadt az a borzalom, amelyet Northcott elkövetett. A település lakói 1930-ban kérvényt nyújtottak be a névváltoztatásra. Az indoklás egyszerű volt: akinek Wineville-ből jött a csomagja, akit Wineville-iként azonosítottak egy dokumentumon, azt azonnal a csirketelep gyilkosságaival kapcsolták össze. A városka neve azóta Mira Loma – és a névváltás nem feledésről szólt, hanem arról, hogy az ott élők ne kényszerüljenek naponta megmagyarázni, miért nem a saját gyerekek gyilkosaként hírhedt helyen nőttek fel[1].
Sanford Clark: a kényszertanú élete után
Sanford Clark – fotó: Los Angeles Public Library gyűjteményéből.
Sanford Clark a tárgyalás lezárultával visszaköltözött Kanadába, és olyan életet próbált felépíteni, amely messze esett Wineville-től. Évtizedekig nem nyilatkozott nyilvánosan; az 1950-es, 1960-as évek sajtóérdeklődését kerülte. Idős korában, az utolsó évtizedekben tett néhány rövid nyilatkozatot – visszafogottan, a neveket nem kimondva. Azt mondta, az álmok nem hagyták el, de nem részletezte, mik az álmok. Kérdezték tőle, hogyan élt együtt azzal, amit látott – azt felelte, hogy megtanulta nem visszanézni, mert ha visszanézett, nem tudott előre menni. 1991-ben hunyt el[2].
Utóélet: a Changeling-film és a kulturális emlékezet
Az ügy nyolcvan éven át elsősorban a kriminológiai irodalomban és a helyi történelmi emlékezetben élt, egészen addig, amíg Clint Eastwood 2008-ban megrendezte a „Changeling” (magyarul: Elcserélt életek) című filmet. Angelina Jolie játszotta Christine Collinst – ez az alakítás Oscar-jelölést hozott számára. A film viszonylag hűségesen követte a történelmi eseményeket, bár a dramaturgiai szükségletek néhány ponton egyszerűsítottak: a valóságban az LAPD visszaélései és az intézeti tartózkodás hosszabb és bonyolultabb volt, mint amit a két és fél órás film megmutathatott. Jason Butler Harner nyújtott emlékezetes alakítást Northcott szerepében; a bitófa előtti jelenetet olyan pontossággal formálta meg, amely visszavezetett a korabeli börtöntanúk leírásaihoz[3].
Angelina Jolie Clint Eastwood 2008-as Changeling című filmjének forgatásán – alakítása Oscar-jelölést hozott neki, és visszahozta a köztudatba Christine Collins és a Wineville-i gyilkosságok történetét.
A film megjelenése után a Riverside County Levéltára és a Mira Loma-i helytörténészek megnövekedett érdeklődéssel találkoztak. Az egykori farm helyén ma lakóházak és kisipari épületek állnak; a teleknek nincs emléktáblája. A Los Angeles Times 1928-as archív cikkei szabadon hozzáférhetők, és megmutatják, milyen médiavihart kavart az eset – olyan korszakban, amikor a szenzációs bűnügyek az újságolvasók számára ugyanolyan nyilvános drámát jelentettek, mint ma a streaming-dokumentumfilmek.
Bántalmazás, intézményi csőd, elfelejtett áldozatok
Gordon Northcott ügye egyszerre több rétegen értelmezhető, és egyik réteg sem kínál egyszerű választ. Az első réteg a bántalmazás öröklődésének kérdése. A bírósági iratok és a pszichiátriai vizsgálati anyagok alapján Northcott maga is szexuális bántalmazás áldozata volt kiskorában – és ez az állítás nemcsak a mentő körülmények keresésének szempontjából fontos, hanem azért is, mert megkérdőjelezi, hol volt az a pont, ahol a társadalom beavatkozhatott volna. Az 1910-es, 1920-as évek Kanadájában és Amerikájában a gyermekbántalmazás messze a szőnyeg alatt maradt – a hatóságok nem kerestek, a szomszédok nem szóltak, az iskola nem kérdezett. Hogy a kaotikus Northcott-háztartás diszfunkcionalitásáról, Cyrus Northcott bántalmazásáról senki nem értesült hivatalosan, önmagában sokat mond arról, mit látott akkor a közösség és mit nem[2].
A második réteg az intézményi felelősség kérdése, amelyet Christine Collins ügye tesz a legélesebbé. Az LAPD nem egyszerűen hibázott – tudatosan és szervezett módon próbálta elhallgattatni egy anya szavát, és a pszichiátriai beutalót politikai fegyverként használta. Ez az eljárás nem egy vezérőrnagy személyes döntése volt: egy rendszert mutatott, amelyen belül az autoritást megkérdőjelező polgár – különösen ha nő – az „elmebaj” diagnózisával volt elcsendesíthető. Christine Collins esete nemcsak a Northcott-ügyhöz kapcsolódik: a nők tanúságtételének és szavahihetőségének általánosabb kérdéséről is szól, amellyel az 1920-as évek Amerikájában az igazságszolgáltatás strukturálisan szembe volt fordulva[3].
A harmadik réteg az áldozatok emléke. Lewis Winslow, Nelson Winslow, Walter Collins és az ismeretlen mexikói fiú ma néhány sornyi bejegyzés a kriminológiai irodalomban és a filmadatbázisokban. Az életük, az álmaik, a szüleik fájdalma – mindez nagyrészt elveszett az iratok és az évtizedek között. Az a tény, hogy az esetről olvasók nagyobb valószínűséggel mondják ki Gordon Northcott nevét, mint Lewis Winslow nevét, jelzi, hol tartunk még most is: az erőszak elkövetőinek arcát megőrzi az emlékezet, az áldozatokét elnyeli az idő. Az, hogy mégis ismerjük néhány nevüket – ezt Jessie Clark levele, Roland Winslow bírósági vallomása és Christine Collins évtizedes kitartása tartotta meg. Azok, akik nem adták fel, adtak nevet a csendnek.